Kezdőlap Pszichológia dióhéjban 18. tananyag

VIII. korszak · 18

Attribúció és társas megismerés

Hogyan következtetünk mások viselkedésének okaira?

Jegyzet18
Meghatározó gondolkodókFritz Heider, Harold Kelley, Edward Jones, Keith Davis, Lee Ross, Daniel Kahneman, Amos Tversky
Kulcsfogalmak

attribúciótársas megismeréskövetkeztetés

Olvasási formaTeljes tananyag · többhasábos jegyzet
01

A viselkedést látod. Az okát következteted.

Attribúció és társas megismerés | 3 oldalas vizsgajegyzet

Nagy kérdés: hogyan következtetünk mások tetteiből azok okaira, szándékaira és személyiségére, és mi torzíthatja ezt a következtetést?

02

Történeti hely és alapfeltevés

Az 1950-es évektől az attribúciókutatás a hétköznapi oksági magyarázatot teszi vizsgálhatóvá. Fritz Heider (1958) szerint az ember a társas világot értelmező „naiv pszichológus”: tartós okokat keres a változó események mögött. A megközelítés a jelentést és a helyzet észlelését hangsúlyozza, nem csupán a megfigyelhető inger-válasz kapcsolatot.

Az 1960-1970-es években Jones, Davis, Kelley és Ross az ítéletalkotás modelljeit és torzulásait vizsgálják. Később a társas megismerés tágabb kerete a figyelmet, emlékezetet, kategorizációt és következtetést kapcsolja össze. Susan Fiske és Shelley Taylor e kutatási terület fontos rendszerezői; nem egyetlen új „iskola” alapítói.

03

Alapfogalmak: megfigyelésből magyarázat

Attribúció: ok tulajdonítása egy eseménynek vagy viselkedésnek. Belső: a személyhez kötött ok, például szándék, erőfeszítés vagy képesség. Külső: körülmény, feladatnehézség, mások viselkedése. A belső ok nem feltétlenül tartós személyiségvonás; a két okcsoport együtt is hathat. A tulajdonított ok nem automatikusan a valódi ok.

Saját példa: „Nem válaszolt” megfigyelés. „Nem érdeklem” szándékra/viszonyulásra vonatkozó következtetés. „Figyelmetlen ember” tartós vonás feltételezése. „Épp dolgozik” alternatív helyzeti magyarázat. Egyetlen elmaradt válasz nem dönti el, melyik helyes.

04

Jones és Davis (1965): korrespondens következtetés

A megfigyelő a szándékos cselekvésből a neki megfelelő diszpozícióra következtet. Támpont a választás szabadsága, a következmények ismerete és a cselekvés képessége. A társadalmilag elvárt viselkedés kevésbé árulkodó lehet, mint a szabadon választott, kevésbé elvárt tett.

Nem közös hatások: az alternatívák eltérő következményei segítenek megérteni a választást. Ha két állás bére azonos, de csak az egyik tesz lehetővé kutatást, ez az eltérés informatívabb a motivációról, mint a közös fizetés. Több eltérő előny esetén az indíték kevésbé egyértelmű. A modell elméleti keret, nem biztos „személyiségolvasás”.

Négy tengely: általános: figyelem, emlékezet, következtetés; személyiség: vonások és indítékok észlelése; fejlődés: szándék és felelősség megértésének alakulása; szociál: benyomások és csoportsémák.


05

Milyen adatból lesz ok?

Kovariáció, korrespondencia és az ítélet kísérleti vizsgálata

06

Kelley (1973): a kovariáció elve

A megfigyelő azt keresi, mely lehetséges ok jelenlétével jár együtt a hatás. A modell több személyről, ingerről és alkalomról származó információ összevetését írja le; a hétköznapokban ezek gyakran hiányoznak.

TÁMPONT KÉRDÉS: ANNA NEVET A HUMORISTA MŰSORÁN
Konszenzus Mások is nevetnek ezen a humoristán?
Megkülönböztetettség (disztinktivitás) Anna csak ezen a humoristán nevet, vagy sok másikon is?
Konzisztencia Anna más alkalmakkor is nevet ugyanezen a humoristán?

Magas konszenzus + magas megkülönböztetettség + magas konzisztencia: a modellben inkább az ingerhez kötött magyarázat („a humorista mulatságos”). Alacsony konszenzus + alacsony megkülönböztetettség + magas konzisztencia: inkább személyi ok („Anna könnyen nevet”). Alacsony konzisztencia: az adott alkalom sajátosságai kerülnek előtérbe. Ezek következtetési minták, nem oksági bizonyítékok.

Ha nincs elég ismételt megfigyelés: oksági sémákra is támaszkodunk. Leszámítolás: egy ismert, elegendő alternatív ok csökkentheti a másik oknak tulajdonított szerepet; a kényszer például gyengítheti a szabad meggyőződésre vonatkozó következtetést. Kovariáció ≠ kontrollált kísérleti okság.

07

Jones és Harris (1967): a Castro-esszék

Eljárás: a résztvevők Fidel Castro mellett vagy ellen érvelő írás alapján becsülték meg a szerző valódi attitűdjét. A szerző álláspontját egyes feltételekben szabadon választottnak, másokban kijelöltnek mutatták be. Mérés: az esszéírónak tulajdonított attitűd.

Eredmény: a kijelölt álláspont is az írás irányába tolta az attitűdtulajdonítást. A megfigyelők tehát nem vették teljesen figyelembe a korlátozott választást. Ez nem azt jelenti, hogy mindenki teljesen figyelmen kívül hagyta a helyzetet. A manipuláció az ítéletet vizsgálta; nem az esszéíró valódi meggyőződésének változását.

08

Ross (1977): alapvető attribúciós hiba

A diszpozíciós magyarázat túlhangsúlyozása és a helyzeti tényezők alulsúlyozása mások viselkedésének értelmezésében. A korrespondencia-torzítás szűkebben a viselkedésnek megfelelő belső tulajdonság következtetésére utal akkor is, amikor a helyzeti korlát ezt gyengíti. A fogalmak átfednek, de nem minden használatuk azonos. A személyiségre következtetés önmagában nem hiba.


09

A séma is beleszól

Kritikák, kapcsolódások és vizsgapontok

Séma: szervezett tudáskeret, amely segíti az információ kiválasztását és értelmezését, de elvárásaink felé is terelhet. A társas megismerés nem kizárólag hibák vizsgálata: a gyors következtetés sokszor hasznos (Fiske & Taylor, 2020).

Darley és Gross (1983): eltérő társadalmi hátterűnek bemutatott kislányról ugyanazt a vegyes tesztteljesítményt látták. Mérés: képességértékelés. A kedvezőbb hátterűnek bemutatott gyermek magasabb értékelést kapott; a puszta háttérinformáció teljesítményvideó nélkül nem hozta ugyanezt a különbséget. Az elvárás az azonos bizonyíték értelmezését módosíthatta. A gyermek tényleges képessége nem változott: ez nem az önbeteljesítő jóslat viselkedéses bizonyítása.

Kritika és mai jelentőség: a klasszikus, gyakran hallgatói mintás feladatok nem fednek le minden kapcsolatot és kultúrát. A személy-helyzet kettősség leegyszerűsíthet összetett magyarázatokat. Malle (2006) 173 vizsgálat metaanalízisében nem talált általános támogatást a klasszikus cselekvő-megfigyelő aszimmetriára; a különbség feltételektől és mérési módtól függött. Ez nem cáfol minden attribúciós torzítást. Mai kapcsolatok: oktatási és munkahelyi értékelés, konfliktusok, előítélet és döntéshozatal.

Térkép: 17 (helyzet és viselkedés) → 18 → 19 (csoportközi viszonyok); fogalmi kapcsolat a 20-21. téma kognitív modelljeivel. Ez nem merev, egymást leváltó iskolasor.

10

Ne keverd össze!

Attribúció ≠ bizonyított ok. Belső ok ≠ mindig tartós vonás. Konzisztencia ≠ konszenzus. Alapvető attribúciós hiba ≠ cselekvő-megfigyelő aszimmetria. Séma ≠ szükségszerű tévedés. A helyzet megértése ≠ a tett helyeslése.

11

Amit érdemes magaddal vinni

Heider az embert hétköznapi oksági magyarázóként írja le. Jones és Davis a tettből diszpozícióra következtetést, Kelley a konszenzus, megkülönböztetettség és konzisztencia összevetését modellezi. Ross a helyzet alulsúlyozását hangsúlyozza. A társas megismerés azt is vizsgálja, hogyan alakítják sémáink az észlelést és az emlékezést.

12

Felhasznált szakirodalom

  • Darley, J. M., & Gross, P. H. (1983). A hypothesis-confirming bias in labeling effects. Journal of Personality and Social Psychology, 44 (1), 20-33. https://doi.org/10.1037/0022-3514.44.1.20
  • Fiske, S. T., & Taylor, S. E. (2020). Social cognition: From brains to culture (4th ed.). SAGE. Kiadói könyvoldal
  • Heider, F. (1958). The psychology of interpersonal relations. Wiley. https://doi.org/10.1037/10628-000
  • Jones, E. E., & Davis, K. E. (1965). From acts to dispositions: The attribution process in person perception. In L. Berkowitz (Ed.), Advances in experimental social psychology (Vol. 2, pp. 219-266). Academic Press. https://doi.org/10.1016/S0065-2601(08)60107-0
  • Jones, E. E., & Harris, V. A. (1967). The attribution of attitudes. Journal of Experimental Social Psychology, 3 (1), 1-24. https://doi.org/10.1016/0022-1031(67)90034-0
  • Kelley, H. H. (1973). The processes of causal attribution. American Psychologist, 28 (2), 107-128. https://doi.org/10.1037/h0034225
  • Malle, B. F. (2006). The actor-observer asymmetry in attribution: A (surprising) meta-analysis. Psychological Bulletin, 132 (6), 895-919. https://doi.org/10.1037/0033-2909.132.6.895
  • Ross, L. (1977). The intuitive psychologist and his shortcomings: Distortions in the attribution process. In L. Berkowitz (Ed.), Advances in experimental social psychology (Vol. 10, pp. 173-220). Academic Press. https://doi.org/10.1016/S0065-2601(08)60357-3