Korábban arról beszéltünk, hogy az agyunk nem a valóság objektív másolatát dolgozza fel. De mi történik akkor, amikor nem egy hírt vagy eseményt, hanem egy másik embert próbálunk megérteni?
Találkozol valakivel. Még alig mondott néhány mondatot, de már kialakult benned valamilyen érzés: szimpatikus, arrogáns, intelligens, megbízható vagy talán veszélyes.
Ez a gyorsaság elsőre meglepőnek tűnhet. Valójában azonban folyamatosan ezt csináljuk. Az arc, a testtartás, a hang, az öltözködés, a társadalmi szerep és néhány korábban megszerzett információ alapján megpróbáljuk kitalálni, milyen ember áll előttünk.
Ezt a folyamatot nevezzük személyészlelésnek. Nem egyszerűen megfigyeljük a másikat: következtetéseket alkotunk a személyiségéről, a szándékairól és arról, hogyan viselkedhet majd velünk.
Elég lehet egy tizedmásodperc az első ítélethez?
Janine Willis és Alexander Todorov 2006-os kísérletében a résztvevőknek mindössze 100 milliszekundumig mutattak ismeretlen arcokat. Már ennyi idő után kialakítottak bizonyos ítéleteket például a vonzerőről, a megbízhatóságról és a kompetenciáról. A hosszabb megfigyelési idő sok esetben inkább a résztvevők magabiztosságát növelte, mintsem alapvetően megváltoztatta volna az első értékelést.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy egy pillantásból pontosan felismerjük valaki személyiségét.
A gyors ítélet elsősorban azt mutatja meg, hogy milyen könnyen és automatikusan képződik bennünk benyomás. Az arc alapján kialakított megbízhatósági vagy kompetenciaítélet nem azonos annak bizonyításával, hogy az illető valóban megbízható vagy kompetens.
Rövid viselkedéses megfigyelésekből bizonyos helyzetekben valóban lehet valamennyire előre jelezni egyes társas kimeneteleket. Nalini Ambady és Robert Rosenthal metaanalízise például azt találta, hogy rövid, úgynevezett „vékony szeletek” alapján adott ítéletek több vizsgált területen összefüggtek későbbi külső eredményekkel. Ez azonban mindig az adott helyzettől, a megfigyelt viselkedéstől és attól függ, mit próbálunk megjósolni. Nem létezik általános képesség, amellyel néhány másodperc alatt teljes személyiségeket „olvasunk ki”.
Amikor egyetlen tulajdonság mindent megszínez
A személyészlelés egyik legismertebb torzítása a holdudvarhatás, más néven halo-hatás.
Edward Thorndike már 1920-ban megfigyelte, hogy amikor egy embert általánosságban pozitívan vagy negatívan értékelünk, ez az összbenyomás befolyásolhatja egymástól elvileg elkülönülő tulajdonságainak megítélését is. A katonai vezetők értékeléseiben például a fizikumról, intelligenciáról, vezetői képességről és jellemről adott pontszámok feltűnően együtt mozogtak.
A hétköznapokban ez úgy jelenhet meg, hogy egyetlen feltűnő pozitív tulajdonság „fényt vet” az egész emberre.
Ha valakit vonzónak, magabiztosnak, humorosnak vagy sikeresnek látunk, könnyebben tulajdoníthatunk neki olyan pozitív jellemzőket is, amelyekről valójában még semmilyen információnk nincs.
A fizikai vonzerővel kapcsolatos klasszikus vizsgálatban Karen Dion, Ellen Berscheid és Elaine Walster résztvevői a vonzóbbnak ítélt személyekhez átlagosan kedvezőbb személyiségjellemzőket és életkilátásokat társítottak. A jelenséget gyakran azzal a rövidítéssel írják le, hogy „ami szép, az jó”. Fontos azonban, hogy ez tendenciát jelent: nem minden helyzetben, minden tulajdonságnál és minden embernél ugyanakkora a hatás.
A fordítottja is megtörténhet. Egyetlen negatív benyomás miatt más tulajdonságokat is kedvezőtlenebbül értelmezhetünk, még akkor is, ha azok között nincs valódi kapcsolat.
Miért számít annyira, mit tudunk meg először?
Az első benyomást nemcsak az alakítja, hogy milyen információt kapunk, hanem az is, hogy milyen sorrendben.
Solomon Asch klasszikus vizsgálataiban ugyanazokat a személyiségjellemzőket mutatták be a résztvevőknek, de bizonyos listákban az illetőt „meleg”, másokban „hideg” emberként írták le. Egyetlen központi tulajdonság megváltoztatása jelentősen eltérő összbenyomást eredményezett.
Az elsőként megszerzett információ értelmezési keretet teremthet. Ha valakiről először azt halljuk, hogy önző, egy későbbi határozott fellépését könnyen agresszívnak látjuk. Ha először bátornak és elkötelezettnek írják le, ugyanaz a viselkedés következetességnek tűnhet.
A későbbi kutatások arra is felhívták a figyelmet, hogy a „melegség” elsődlegessége nem minden helyzetben azonos erősségű. A jelenséget ezért nem érdemes merev szabályként kezelni. Az viszont jól látszik, hogy a személyről már kialakult kép befolyásolja, hogyan illesztjük be a későbbi információkat.
Először azt próbáljuk eldönteni, hogy mit akar tőlünk?
A társas megítélés kutatásában gyakran két széles dimenzió jelenik meg: a melegség és a kompetencia.
A melegséghez olyan benyomások kapcsolódnak, mint a barátságosság, a jóindulat vagy a megbízhatóság. A kompetenciához az, hogy az illetőt képesnek, intelligensnek vagy hatékonynak látjuk.
Susan Fiske és munkatársai kutatásai szerint társadalmi csoportokról alkotott sztereotípiáink jelentős része e két dimenzió mentén szerveződik. Egy csoportot vagy személyt láthatunk például melegnek, de kevésbé kompetensnek, illetve kompetensnek, de kevésbé barátságosnak.
Ez segít megérteni, miért nem egyetlen „jó–rossz” skálán ítélünk meg mindenkit. Valakit nagyra tarthatunk a képességei miatt, miközben nem bízunk benne. Másvalakit rendkívül kedvesnek érezhetünk, miközben kevésbé tartjuk alkalmasnak egy nehéz feladatra.
Nemcsak az számít, milyen valaki, hanem az is, hová soroljuk
Amikor új emberrel találkozunk, gyakran nagyon gyorsan társadalmi kategóriákba is elhelyezzük.
Észleljük vagy feltételezzük például:
- az életkorát;
- a foglalkozását;
- a társadalmi helyzetét;
- a politikai vagy kulturális közegét;
- az öltözködése alapján feltételezett életmódját;
- vagy azt, mennyire hasonlít hozzánk.
Henri Tajfel és munkatársai minimáliscsoport-kísérleteiben már önkényes, jelentéktelen besorolások is elegendőek voltak ahhoz, hogy a résztvevők bizonyos döntésekben előnyben részesítsék saját csoportjuk tagjait. A kutatás nem azt bizonyítja, hogy minden csoportközi kapcsolat automatikusan ellenségessé válik, hanem azt, hogy pusztán a „mi” és „ők” kategóriájának létrejötte is befolyásolhatja az értékelést és a viselkedést.
A hozzánk hasonló emberek gyakran eleve könnyebben váltanak ki pozitív érzéseket. Donald Byrne egyik klasszikus vizsgálatában a résztvevők kedvezőbben értékelték azokat az ismeretlen személyeket, akiknek a bemutatott attitűdjei jobban hasonlítottak a sajátjaikhoz.
A hasonlóság tehát már azelőtt növelheti a szimpátiát, hogy valóban megismertük volna a másikat.
Akkor egyáltalán bízhatunk az első benyomásunkban?
Az első benyomás nem feltétlenül értéktelen. Az arckifejezésből, a hangból, a testtartásból és a viselkedésből valódi információkat is észlelhetünk.
A probléma inkább az, hogy az agyunk néhány megfigyelt jelből gyakran több következtetést von le, mint amennyit az adatok valóban indokolnak.
Látjuk, hogy valaki magabiztosan beszél. Ebből arra következtetünk, hogy kompetens.
Látjuk, hogy valaki hozzánk hasonlóan öltözik. Ebből arra következtetünk, hogy hasonló az értékrendje.
Tudjuk, hogy egy általunk kedvelt csoporthoz tartozik. Emiatt kedvezőbben értelmezzük a bizonytalan viselkedését.
A gyors benyomás ezért inkább tekinthető első hipotézisnek, mint végleges ítéletnek.
Hogyan láthatjuk pontosabban a másikat?
Nem tudjuk egyszerűen kikapcsolni a gyors benyomásalkotást. Megtehetjük viszont, hogy nem kezeljük az első érzésünket bizonyított tényként.
Érdemes feltenni magunknak néhány kérdést:
- Mit tudok valóban erről az emberről, és mit csak feltételezek?
- Egy konkrét viselkedésből következtetek az egész személyiségére?
- Ugyanígy értékelném, ha másképp nézne ki vagy más csoporthoz tartozna?
- Azért tűnik megbízhatónak, mert ezt bizonyította, vagy azért, mert hasonlít hozzám?
- Adtam-e lehetőséget arra, hogy a későbbi tapasztalatok módosítsák az első benyomásomat?
A cél nem az, hogy soha ne alkossunk véleményt. Ez lehetetlen lenne. Inkább az, hogy felismerjük: az első benyomásunkban mindig keveredik a másik ember valódi viselkedése azzal, amit mi teszünk hozzá.
Következtetések
- Más emberekről rendkívül gyorsan kialakítunk benyomásokat, akár nagyon rövid vizuális információ alapján is.
- A gyorsaság nem jelent automatikusan pontosságot: a magabiztos első ítélet nem azonos a másik személy valódi megismerésével.
- A holdudvarhatás miatt egyetlen pozitív vagy negatív tulajdonság más jellemzők megítélését is befolyásolhatja.
- Az elsőként megszerzett információ keretet adhat annak, hogyan értelmezzük a későbbi viselkedést.
- A csoporttagság, a sztereotípiák és a hozzánk való hasonlóság szintén alakíthatja a szimpátiát és a bizalmat.
- Az első benyomást érdemes kiinduló feltételezésként kezelni, amelyet a későbbi tapasztalatok alapján módosíthatunk.
További olvasnivaló
Kapcsolódó cikk:
Miért nem objektív az agyunk?
Felhasznált szakirodalom
Ambady, N., & Rosenthal, R. (1992). Thin slices of expressive behavior as predictors of interpersonal consequences: A meta-analysis. Psychological Bulletin, 111(2), 256–274. doi:10.1037/0033-2909.111.2.256.
Asch, S. E. (1946). Forming impressions of personality. Journal of Abnormal and Social Psychology, 41(3), 258–290. doi:10.1037/h0055756.
Byrne, D. (1961). Interpersonal attraction and attitude similarity. Journal of Abnormal and Social Psychology, 62(3), 713–715.
Dion, K., Berscheid, E., & Walster, E. (1972). What is beautiful is good. Journal of Personality and Social Psychology, 24(3), 285–290. doi:10.1037/h0033731.
Fiske, S. T., Cuddy, A. J. C., Glick, P., & Xu, J. (2002). A model of often mixed stereotype content: Competence and warmth respectively follow from perceived status and competition. Journal of Personality and Social Psychology, 82(6), 878–902. doi:10.1037/0022-3514.82.6.878.
Nauts, S., Langner, O., Huijsmans, I., Vonk, R., & Wigboldus, D. H. J. (2014). Forming impressions of personality: A replication and review of Asch’s evidence for a primacy-of-warmth effect. Social Psychology, 45(3), 153–163. doi:10.1027/1864-9335/a000179.
Tajfel, H., Billig, M. G., Bundy, R. P., & Flament, C. (1971). Social categorization and intergroup behaviour. European Journal of Social Psychology, 1(2), 149–178. doi:10.1002/ejsp.2420010202.
Thorndike, E. L. (1920). A constant error in psychological ratings. Journal of Applied Psychology, 4(1), 25–29. doi:10.1037/h0071663.
Willis, J., & Todorov, A. (2006). First impressions: Making up your mind after a 100-ms exposure to a face. Psychological Science, 17(7), 592–598. doi:10.1111/j.1467-9280.2006.01750.x.